Nem MELLesleg….

Ha valaki azt mondja nekem 2009-ben: hogy 2019-re már 7 éve tartom a minusz 5 ruhaméretet, vígan rendezgetem a közös otthonunk kis szegleteit, és nem mellesleg 4 éve vagyok boldog párkapcsolatban, és már majdnem elégedett vagyok a testemmel, kiröhögöm.

Pedig igaz. Minden szava. 5 éve nagyjából ekkor robbantottam a Méret csökken, az ego nő c. motivációs írással. Nagyot szólt, megosztó volt, de megosztható. Vicces, hogy most visszaolvastam, és bizony vannak hibái. Akkor sem nyúlok hozzá. Mert ez a poszt most a hibákról szól. Elfogadásról. Önelfogadásról. Nehézségekről. Nőiességről.

Abban posztban elmondom milyen érzés, egy új testben réginek lenni, magabiztosabbnak, beszédesebbnek, bevállalósabbnak lenni. Nagyon sok és mély lelki munka van mögöttem. Most tartok ott, – ahogy az első sorokban is írtam-, hogy majdnem jóban vagyok a testemmel.

Majdnem? Na most ez hogy van? A vendégeimmel is fontosnak tartom a kísérést, mert tudom, hogy a sikereket mélypontok övezik. Mindig szép egy “nagy átalakulás” sztori, de valahogy arról nem esik szó, hány féleképpen tud szétesni az ember alatta, utána. Mert folyamatosan ott áll a tükörben az a régi valaki, akit szeretek, de félek is tőle, mert nem szeretnék még egyszer a nagy méretű ruhák között kóvájogni egy butikban sem. Az ember azt hinné, ennyi idő után elmúlik az érzés. Mondjuk ez még igaz is. De a nyomok visszaköszönnek. Bár a striákkal, és narancsbőrrel leszámoltam, itt-ott van még “felesleg”. Ezt azért írom így, mert pl. megbaratkoztam azzal, hogy a hasam sose lesz kockás, és nem is szeretném, hogy az legyen. Azzal is, hogy bizony én tudom rázni a fenekem. És szeretem is. Úgy ahogy van. Dolgozok vele eleget, de kösz nem kell, hogy acél legyen. De van ahol kicsit több a bőr mint kéne. Mondjuk pl. a mellemen. Vesszőparipám volt, hogy gyönyörű, kerek, formás, feszes, és nem túlzok ha azt mondom, hatalmas melleim, hogyan fognak kinézni ilyenkorra. Mikor tini voltam, sokat küszködtem vele, mert fájt tőle a hátam. Gondolkodtunk is korrekción a szüleimmel, de én meg a műtőasztal, az két külön világ. A melltartó vásárlás sem volt könnyű munka. Inkább kín. Azt gondoltam a fogyással, mennyivel jobb lesz, mert bumm majd velehetek normalis méretű melltartókat. Hát nem. Jelenlegi méretem 75E. Kis csavarral, mert nem mindegy a fazon, ugyanis, őket tényleg tartani kell. Bikini a nyakba? Még mindig fáj. Sportmelltartó? Áhhh inkább dupla sporttop legkisebb méret. Sok munka volt benne, hogy kialakuljon a balansz. Hogy ne furdaljon a lelkiismeret, ha a borbarátokkal kóstolunk és marhapörit eszünk, ha valakinek a szülinapján megkóstolom a tortát, vagy ha vodkázok egy lánybúcsún. Minden nap tiszta kaja, heti négy edzés. A hétvégén egy-két fröccs, és néha belefér a buli. Egyre ritkábban. #korraljár tudom, hogy nem tudom elrontani. Már elégedetten állok a tükör elé. Melltartóban ugyan, de elégedetten. Sokan kérdik miért nem megyek korrekcióra. Nagyon egyszerű a válasz. Rettentő türelmes vagyok. Egyszer édesanya leszek, és nagyon jól fognak jönni az adottságaim. Utána pedig örülni fogok neki, hogy -reményeim szerint- anyatejes táplálással cseperedett a gyerekünk. Aztán majd ha ott leszek, lesz korrekció. Tudom, most jön az, hogy akkor ezt már máshogy fogom látni, mert annak ott más funkciója volt. De az én kapcsolatom a melleimmel jóval régebbi. És különleges. És meg fogom érdemelni. Mert el tudom fogadni, hogy olyanok amilyenek, nem leszek kevesebb ettől, de ha a tudomány lehetővé tette, hogy orvosolhassak egy kényelmetlen problémát (ami akkorra ki tudja milyen lesz), akkor megköszönöm. Élek vele.

Kép forrása: instagram

Miért telik 5 évbe, hogy írjak erről? Mondtam türelmes vagyok. 5 évvel ezelőtt megtapasztaltam, milyen amikor mások beszélnek arról, hogy az én mellem lóg. Azt akartam, hogy hitelesen tudjak beszélni az érzéseimről, és ehhez kellett 4 év egy olyan ember mellett akivel lehet beszélni a testemmel kapcsolatos fenntartásaimról, aki úgy szeret mint Mark Darcy Bridget Jonest. “úgy, ahogy vagyok”. Kellett 2,5 év egy olyan munkahelyen, ahol sok erőt és motivációt adunk egymásnak. Ahol elfogadással élünk. Ahol megtanulunk befele figyelni. Kellett hozzá egy nagy hormonborulás, és 1 év a hormondrendszer miatti teljes balansz kialakításával. Türelem. Család, akiknek ventillálhatok, elégedett vendégkör, és a barátnőim. Akiknek kisgyermekük van. Nomeg persze azok, akiknek jobb dolga nincs, mint a sajat gyengeségeiket leplezvén, az enyémekről beszélni. #emberbőlvagyok. Hálás vagyok a hosszú utamért, a tapasztalásokért, és hogy bár legbelül idegesített sokáig, hogy valaki valahol rólam beszélt mégis tudtam ebben a helyzetben magammal foglalkozni. Csak magammal.

Nem hallom meg azokat, akik aggodalmat imitálva mondják, hogy beteg leszek, ha túl egészségesen étkezem, Wtf? és nem hallom meg azokat, akik megjegyzik, hogy azért itt és itt még van min dolgozni. Csak magamat. És hogy jött ez most? Egész nap ablakot pucoltam, mert itthon vagyok, szabin vagyok, melltartó nélkül vagyok. És vicces mintát izzadtam a pólómra. És tudtam röhögni rajta.

#peaceout

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s